2014. október 26-án a budapesti Művészetek Palotájában a magyar progresszív rock legenda, a Solaris együttes életmű-koncertsorozatának második előadására került sor. Míg a tavalyi, első koncert a nagylemez előtti, minimum kétalbumnyi, két korai műsor köré szerveződött, addig az idei buli gerincét a harmadik műsor, mely egyben az első nagylemez anyaga is: az 1984-es Marsbéli krónikák adta.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben összegyűlt vájtfülű közönség tehát elsősorban a mára már klasszikussá nemesedett Marsbéli krónikák dalait, zenei anyagát hallhatta. Illetve annak némileg átvariált, kibővített változatát. A világsikert elért sci-fi ihletésű, pozitív kicsengésű, instrumentális szerzemények mindegyikét hosszan tartó tapssal köszönte meg a publikum, bizonyítva ezzel, hogy még mindig bőven van az igényes és intelligens zenének (vásárlóerővel is bíró) értő közönsége.
Az erősen kibővített és újragombolt Marsbéli krónikák I. műsorba belefért Havasi-szerű "drum and piano" megszólalás, zongoraszóló-szerű extra bevezető, illetve önálló dobszóló is. Utóbbi, normál esetben nagyon kilógott volna a lemezanyagból, de itt lazán belefért, mert Gömör zseni.
A vendégek közül Szendőfi Balázs basszusgitáros helyettesítette Kisszabót és Tompoxot, aki kvázi ötödik tagként tevékenykedett a színpadon. Nagyon jól teljesítette a nem hétköznapi feladatot, de keveset mozgott. Nem egy frontember típus.
Erdész Tamás gitárjátéka nem hagyott mély nyomot bennem. Nem volt vele semmi baj, de talán túlságosan a háttérben maradt, ahhoz képest, mint ami egy (prog) rock bulin elvárható. Bár lehet, hogy csak azért, mert nem akart a főhősök mellett megnyilvánulni, előtérbe kerülni. Eszembe is jutott Czigi, hogy vajon milyen lett volna vele a 2014-es előadás...
Bogdán Csaba előkerülésekor nemcsak, hogy helyre állt a rend, hanem egyenesen ordított a különbség. Csaba ízesen, átgondoltan és egyben érzéssel játszik. Érdekes volt ráébredni, hogy még mindig jól néz ki a színpadon, az ötödik X felett is. Nem hízott el, nem álldogál önmagába meredve, együtt mozog a kompozíciókkal, betölti a színpad rá eső részét. Kicsit hosszabb hajjal akár az Első Emelet fénykorabeli fotóira is felférne.
Szóval Bogdán Csaba az egész est folyamán csodákat művelt a színpadon. Pont ezért, végig ott motoszkált bennem egy rossz érzés, hogy mennyire igazságtalan e világ. Miért súlyt minket az az átok, hogy egy ilyen kaliberű tehetségnek csak ilyen ritkán lehet testhezálló feladata? Nagy kár, hogy egy született prog rock gitárosnak csak ilyen ritkán lehet alkalma a saját közegében megnyilvánulnia... A Beatrice Európa szvitje után gyakorlatilag csak a Solaris (erősen rapszodikus jellegű) aktivitása ad lehetőséget hozzá méltó alkotásra.
Az jubiláló LP utolsó három szerzeményére Raus Ferenc ült be a dobok mögé. Ő is nagyon jól játszott, de Gömör Laci után (illetve előtt) szükségszerűen el kellett halványulnia. Túl nagy volt a kontraszt. Laci alatt olyan élettel telik meg minden egyes szerzemény, ami messze túl mutat önmagán a dobtechnikán.
Az eredeti nagylemez B-oldalának tételei közé ékelődött be három extra blokk. Előbb a két elhunyt, egykori zenésztársról: Cziglán István gitárosról, illetve Tóth Vilmos dobosról emlékeztek meg; majd sor került a folytatás: a Marsbéli krónikák II. album ízelítőjére is.
Czigi blokkjában előbb Gerendás Péter vendégszereplésével hangzott el a Duó, majd a felvételről megszólaló Beyond alatt M. Kecskés András pantomimjátékát élvezhette a nagyérdemű.
Előbbi profin oldotta meg a feladatot. Gerendás szokás szerint igen jól játszott, de azért érezhetően nem Czigi pengetett Kollár Attila mellett. Az ő lelki finomsága, a szerzeménybe való belehelyezkedése, szellemi ottléte egészen más kisugárzást adott anno ennek a kompozíciónak, mint amit a mostani közönség megtapasztalhatott. (Kollár Attilát akkor akár a világ végéig, sőt még azon is túl is szívesen elhallgattam volna.)
Viszont András pantomim előadása, már-már modern jazz-balettbe hajló mozgása mindenütt erősen éreztette a jelenlétét. Egészen félelmetes összhatást ért el alakítása a pantomimhez komponált vetítéssel együtt. Itt viszont a felvételről megszólaló dal, tehát az élő hangszeres zene hiánya miatt volt kissé halványabb az élmény. Ezzel együtt is szép gesztus volt a megemlékezés.
Akárcsak Vili blokkja, amit Kollár Attiláék úgy oldottak meg, hogy a 2006-os, szintén MüPás, Itt az idő című koncert videófelvételéből kivágták azt a két szerzeményt, melyen ő dobolt. Így a kivetítőn Tóth Vilmos ütötte a bőröket, melyet a dobsáv önálló felvételéről hallani is lehetett. E mellé játszott élőben, vérprofin a Solaris jelenlegi legénysége. Szívbe markoló pillanatok voltak.
A koncert napján megjelent új album, a Marsbéli krónikák folytatásáról szintén két tétel hangzott el. A Marsbéli króninák II. szvit első és utolsó tétele elsőre egyaránt komoly Pink Floyd hatást mutatott magából. A kezdő track ritmusa annyira összerímel a Sheep egyes részeivel, hogy akár rá is lehetne énekelni a szöveget. (Időnként a Dogs és a Welcome To The Machine is beugrott, bármennyire is igyekeztem elhessegetni magamtól a koncert idejére Roger Watersék művészetét.) Persze hamar beindult a Solarisra oly annyira jellemző dús szintetizátor-hangzás, majd némi női vokál, (a Cabaret énekesnő Ullmann Zsuzsa értékes közreműködésével) és végül a fuvola a helyére tette a dolgokat.
A későbbiekben viszont a Solarisnál még újnak számító jazzes, világzenei elemek, sőt Muck Ferenc ízes szaxofonjátéka is belekeveredett a nyitányba. Erdész Robiék ezúttal sem ragadtak le a múltjukban. Előre tekintenek, előre haladnak. Szerencsére a Solaris még mindig egy élő organizmus, nem pedig önmaga emlékzenekara.
Az utolsó tétben Krasznai Tünde éneke emlékeztetett erősen a Great Gig In The Sky vokális improvizációjára. Persze Tünde a nyomába sem ért Clare Torry előadásának, sem hangban, sem improvizációs dallamkészségben. Ennek ellenére ügyesen oldotta meg a feladatot. Nem ijedt meg az előtte lévő kritikus tömegtől, hanem becsülettel helyt állt a Solaris színpadán. Akkor, ott azon gondolkodtam, hogy ha már így van, akkor érdemes lett volna Káli Rékát is kipróbálni a feladatra. (Arról nem is beszélve, hogy a Solaris tagságnak erősen ajánlott volna elgondolkodni egy Pink Floyd feldolgozásról is.)
Az új tételekben is játszott Erdész Tamás és Gerendás Péter, de be kell vallanom, hogy Bogdán Csaba ismét sokkal jobban tetszett. Vele érzem kereknek a friss szerzeményeket is. További ismertetőre nem volt lehetőség, mert Szirtes Edina Mókus elakadt a dugóban, így nem ért oda a Solaris koncertre, melyre egy korábbi vidéki előadásáról sietett.
A szokásos koncertzáró E-moll concerto fergeteges volt, ahogy a nyilván előre betervezett best of jellegű ráadásblokk is. A végső pont, a zseniális opus: A Viking visszatér után pedig nem sok értelme lett volna bárminek is megszólalnia.
Kollár Attila fuvolista és Erdész Róbert billentyűs, a két alapító atya, a koncert kvázi főszereplői némi hendikeppel indultak neki az előadásnak. Hiszen ezen az estén az ő posztjukon nem volt vendég, így viszonyítani is csak önmagukhoz, a füleinkbe égett profi lemezfelvételekhez volt alkalma a hallgatóságnak. Mondanom sem kell, hogy helyt álltak. Az élő előadás varázsához hozzátartózó kisebb-nagyobb hibák ellenére kijelenthető, hogy minden Solaris tag egységesen magas színvonalon teljesített.
Bár egy kicsivel jobb, kevésbé önző világban élnénk, hol nem lenne anyagi akadálya annak, hogy évi egynél többször is meg lehessen hallgatni őket!
Néhány negatívum. A koncert a halk részeknél kifejezetten rosszul szólt. Az önálló zongorajáték alatt már-már az élvezhetőség határát súrolta. A Solaris ennél többet érdemel.
Szerintem nagy hiba volt megszakítani a Marsbéli krónikák I. dalsorrendjét, oda nem illő, idegen blokkokkal. Ezeket inkább önállóan, a szvitek előtt, után kellett volna előadni.
Akárcsak az új anyag esetében. Ha a Marsbéli krónikák II. CD-t nem is, de magát a címadó opust érdemes lett volna szintén teljes egészében előadni. Kérdés, hogy ha Mókus megérkezik, akkor hány tétele szerepelt volna a műsorban…
Seres Attila, alapító basszusgitáros a Tóth Vili emlékblokkban és később is játszott. Sajnos nem hagyott mély nyomot. Nem is szólt túl hangosan, közben a többiek olyan csodákat műveltek, hogy nem maradt időm, energiám Attilára figyelni. Sebaj, majd a CD+DVD formátumban megjelenő tervezett koncertalbum hallgatásakor bepótolom.
Mert a létező legjobb hír, hogy ezúttal, erről a koncertről profi felvétel készült képben- és hangban is. Így valamikor a távoli jövőben: mondjuk 2026-ban, amikor majd Erdész Robi maximalizmusa minden apró hibácskát száműzött a felvételről, mindannyian megismételhetjük e feledhetetlen előadás élményét.
Jozé / Ellensúly 2014
