Beszédes tény, hogy a 2014-es év egyik legfontosabb kiadványa gyakorlatilag érdemi visszhang nélkül maradt a hazai médiában. Ennek a szégyenletes értékválságnak az ellensúlyozására mindenképpen szükségeltetett egy ismertető a Lone Arranger című nagylemezről. Most, hogy közeledik az Earth Band következő budapesti fellépése, időszerűvé vált körbejárni Manfred Mann legutóbbi hanghordozóit.
Első rész.
Manfred Sepse Lubowitz, ismertebb nevén Manfred Mann első szólólemezén rendhagyó projektet valósított meg. Hat zenekara, illetve zenekari projektje (Mann-Hugg Blues Brothers, Manfred Mann, Manfred Mann Chapter Three, Manfred Mann's Earth Band, Manfred Mann's Plain Music, Manfred Mann ’06) kapcsán már zeneszerzőként, billentyűsként és feldolgozóként is bőven volt lehetősége bemutatnia kivételes talentumát, művészi koncepcióit, zenei gondolatait.
(Mindezek mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett Edward Elgar hagyatékának gondozásában is. Ismeretes, hogy Elgar elveszettnek hitt darabjait megmentette, azok előkerült kottáiból hangfelvételeket, majd hanghordozót készíttetett.)
Nemrégiben azonban úgy érezte, hogy hangszerelőként van még mit megcsillantania istenadta tehetségéből, ezért egy teljes albumot szentelt alternatív változatokra, átdolgozásokra, átiratokra, valamint a feldolgozások feldolgozásaira is.
A szimpla, illetve a deluxe dupla korongon a teljesség igénye nélkül, többek között a Free, a Queen, a The Doors, a T. Rex, Marvin Gaye, Prince, Radomir Mihailovic Tocak és Joaquin Rodrigo slágereiből, szerzeményeiből hallhatók dallamok, rendkívül ötletes és bátor cover verziókban.
Aki, akár csak egyszer is hallotta, mondjuk a Quinn The Eskimo (The Mighty Quinn) vagy a Father Of Day, Father Of Night című Bob Dylan slágerek valamelyik Earth Band-féle változatát, az tudja, hogy Manfred Mann (aktuális társaival kiegészülve) nem viccel, ha hangszerelésről van szó.
Az elsőre eklektikusnak, sőt talán hallgathatatlannak tűnő albumon az elmúlt hetvenöt év szerzői, előadói, stílusai és hangszerelési divatjai keverednek. A produkció kissé hasonlatos Mike Oldfield egyes lemezeihez. Aki, például a Millenium Bell albumon az elmúlt ezer év zenei korszakait idézte fel, és ötvözte egyedi módon. De némiképp hasonlatos a Lone Arranger a Tubular Beats technós, diszkós remixeihez is, ahol York (alias Torsten Stenzel) közreműködésével a modern korba lettek katapultálva a ’70-es, ’80-as évek klasszikus slágerdallamai.
Szintén jó referencia Tubular Bells III, ami talán a legalulértékeltebb és legfélreértettebb Oldfield-zenemű. Pedig, aki képes túllépni az akkoriban divatosnak számító ibiza sound-on, illetve a gépdobból csiholt tucc-tucc ritmusokon, az felfedezheti a rendkívül intelligensen és tudatosan építkező szvit szépségét, a minden korábbinál szélesebb (ezért érdekesebb) népzenei, világzenei hatások bevonását, illetve a sokszínű, sokrétű vokálban is gyönyörűségét lelheti.
Mann is valami hasonlóban gondolkodhatott, amikor összetrombitálta a Lone Arranger stábját, mert olyan széles spektrumból kiindulva válogatta össze a résztvevőket, hogy zenerajongó legyen a talpán, aki minden stílusirányzattal kapcsolatban széleskörűen képben van. Till Brönner, Carleen Anderson, Robert Hart, Kris Kristofferson, Caitlyn Scarlett, Viktoria Tolstoy, Ruby Turner - néhány név a közreműködő művészek közül.
Szintén Oldfield-es párhuzam a gyermekhang szerepeltetése, ugyanis a 2014-es korongon a Manfred Mann’s Earth Band egykori és jelenlegi tagjai mellett még Manfred Mann unokái is hangot kaptak.
Első hallgatáskor majdnem kidobtam a korongot. Azt hittem rossz lemezt tettem fel. Rettenetes divathangzás és rappelés a nyitányban, majd később újra és újra be-be indul a buta tucc-tucc is. Mi történhetett Manfreddel, hogy ehhez a borzalomhoz a nevét adta? Aztán megelőlegeztem a bizalmat, mert a Manfred Mann Chapter Three 1969-es Volume One albuma óta mégiscsak zsinórban adja ki a remekműveket. Csak nem ment el az esze öregkorára...
Szerencsére az újabb és újabb végighallgatások után lassanként felderengett a koncepció. Egyrészt szándékosan válogatott össze ismert és tartós világslágereket, hogy aztán azokat atomjaira szedve bemutathassa káprázatos zenei építőmunkáját, tiszteletre méltó tehetségét. A hallgatások során előjövő újabb és újabb ismerős dallamok előbb-utóbb lekötik a figyelmet, sőt kapaszkodót nyújtanak az eklektikus stíluskavalkádban.
Másrészt a világzenével bolondított progresszív rock Manfred Mann's Earth Bandhez képest stílusidegen hangzások és szereplők hasznosak. Sok kívülálló számára adhatnak mankót és kapaszkodót az igényes zene felé induló első, bizonytalan lépések megtételében.
Mann keze alatt minden mindennel kompatibilissé válik, így a hallgató olyan dallamokat, stílusjegyeket és előadókat is el tud viselni, be tud fogadni, amit korábban el sem tudott volna képzelni. Ráadásul ez természetesen oda-vissza érvényes, mert nem csak az elefántcsont-tornyaikban lakó klasszikus-zene rajongók, jazzisták, prog rockerek ismerkedhetnek a könnyűzene sekélyesebb formáival; hanem a zeneileg képzetlen popközönség is percenként szembesülhet a komolyzene örök érvényű megoldásaival, a rock igényesebb ágainak hangszereléseivel, illetve a rövid, tehát könnyebben befogadható, értékes hangszeres szólókkal.
Manfred Mann úgy tud játszani, hogy (szemben az önjelölt virtuózokkal és öntelt legendákkal) egy másodpercre sem válik keze munkája giccsessé.
A lemezen a felszínes popvilág egynyári sztárocskáinak populáris (elsősorban disco, techno, hip-hop, funky, soul és a rossz értelemben vett R & B) kliséit vegyíti össze zseniálisan - az idő próbáját már bőven kiállt örökzöld dallamokkal és a klasszikus zene, a jazz, a blues és természetesen a rock számtalan al-változatának hangzásaival, stíluselemeivel. Gyakran egy tracken (és egy percen) belül féltucat idézet, utalás, tribute és kikacsintás is tetten érhető. Ezért a mű befogadásának és élvezetének csak a hallgató zenei műveltsége szabhat határt. (Sejthetően, sajnos fog is...)
Manfred Mann zsenialitása akár Máté Pétert is eszünkbe juttathatja, aki a legegyszerűbb mol dallamra épülő szerelmes dalocskát is képes volt hetven fős zenekarra izgalmasan meghangszerelni, hát még egy tisztességes szerzeményt. De a Stúdió 11 együttes is jó példa, mert még az eleve süllyesztőbe szánt, legcikibb fesztiváldalokból is képes volt hallgatható produkciót varázsolni.
Az "újhullámos", elektronikus elemek, a különleges billentyűs hangszínekkel operáló részek, megoldások kapcsán pedig (egy, a jelenlegi valóságnál optimistább, vidámabb) Alan Wilder alakja sejlik fel, (aki esetleges megtérése után már nem csak melankolikus, depressziós darabok hangszerelésére képes, hanem az életöröm zenei kifejezésére is).
A Lone Arranger talán legjobb felvétele a I Heard It Through The Grapevine új változata, mely azonnal dúdolható, táncolható. Kifejezetten jó a vezetéshez is. Manfred Mann 2014-es verziója úgy tud egyből, elsőre működőképesen hatni, hogy közben cseppet sem ad fel a zenei igényességből. A sok kis apró rész belesimul az egészbe, de azért ott van.
Sajnos Marvin Gaye klasszikus szerzeményének ez a feldolgozása nem lehet olyan népszerű, mint mondjuk a Creedence Clearwater Revival által sikerre vitt adaptáció. Más világot élünk. Gonoszabbat. A rádiók többségét megszállva tartó akarnokok akaratával, a rosszindulatúak rossz indulatával ellentétes volna egy ilyen jellegű felvétel sikerre vitele.
Manfred az önálló trackekként, külön-külön is élvezhető felvételeket (a rendkívül sokat számító dalsorrenden túl) kétféle módon szerkesztette egységgé. Az egyik, hogy Joaquín Rodrigo Concierto de Aranjuez című darabjának részletei kétszer (a dupla változaton háromszor) csendülnek fel az album dalfolyama során.
A másik pedig az, ami elméletileg a legtöbb zenerajongót érdekelhetné, de az előítéletek, a beszűkültség és a butaság miatt sajnos nagyszámú lehetséges hallgatót fognak elriasztani: a feldolgozások feldolgozásai. Ezek szintén egyfajta keretbe foglalják a változatos dalcsokrot.
Az első ilyen matrjoska-track a lemezt nyitó One Hand In The Air, aminek apropóját Kayne West So Appalled című felvétele adta. Ami a Manfred Mann's Earth Band You Are - I Am című slágere alapján készült. Ez így leírva rettenetes. Első hallgatásra is az. Ám ha ember veszi a fáradtságot, akkor rájön, hogy Manfred Mann milyen finom iróniával veszi tudomásul, hogy a fiatalok egynyári bálványai miként dolgozzák fel őt, akkor már érthetővé, szerethetővé válik a darab. Mann elegánsan mutatja be, hogy ha már az úgynevezett "modern" zenei világba kerülnek a régi jó, bevált dallamok, attól még nem feltétlen kell a kisegítőiskola szamárpadjának szintjéig lebutítani a hangszeres zenét.
Hasonló őrület az I Came For You, melynek alapja a rémisztő Disco Boys For You című felvétele, mely Bruce Springsteen azonos című szerzeményét vette alapul. A Manfred Mann's Earth Band feldolgozta változatban. Hogy mekkora különbség van az agyatlan tucc-tucc verzió és a MMEB Chris Thompson énekelte változata között, azt igen jól szemlélteti ez az öszvér felvétel. Zongorázni lehet a különbséget. Manfred Mann meg is teszi...
A harmadik a legizgalmasabb. A(z első) lemezt záró One Way Stand-Up a The Prodigy Stand Up felvételét egészíti ki, mely pedig a Manfred Mann Chapter Three One Way Glass dalát samplerezte anno. A 2009-es Invaders Must Die album egyetlen instrumentális darabja megbolondul Mann kezei között. A 2014-es zseniális "közös" változat tanulsága, hogy míg Manfred Mann mások dala(ma)ihoz igen sokat képes hozzátenni, addig saját szerzeményei nála vannak a legjobb kézben.
Nagy kár, hogy a szennymédia által elbutított emberek nagy része sosem fog ezzel a csodával szembesülni. Míg az öreg rockerek nagyrészt érthető gyanúval tekintenek minden műanyagra a zenében és mereven elzárkóznak a mától; addig a fiatal(abb) poprajongók, az ízlésdiktatúra rádiói által adagolt agymosószerek áldozatai, hallani sem akarnak a (közel)múlt zenei legendáiról. Nagy részük már a Lone Arranger által megidézett örökzöld slágereket sem ismerné fel...
Ezért félő, hogy ez a különleges produkció is a két szék közé, az asztal alá-; vagy egyenesen az emésztőgödörbe fog esni. Kár volna, ha valóban senkihez sem jutna el ez a különleges album.
A zene mindenkié.
Jozé / Ellensúly 2015
Manfred Mann – Lone Arranger LP / CD / 2CD (Creature Music / 2015)
Manfred Mann - keyboards, bass guitar, keyboard program, drum program, vocals
Felix Tani - piano
Pete Rinaldi - guitar
Mick Rogers - guitar
Till Brönner - trumpet
Billy Thompson - violin
Eric Coenen - bass guitar
Phil Mumford - bass guitar
Mark King - bass guitar
Billy Sherwood - bass guitar
Jimmy Copley - drums
Louisian Boltner - drums
Scott Conner - drums
John Tonks - drums, drum program
Pelle Hanspers - drum program
James Stewart - bass guitar
Jay-Z - vocals
Pusha T - vocals
Swizz Beat - vocals
James Stewart - vocals
Kjell Torgerson - vocals
Caitlyn Scarlett - vocals
Carleen Anderson - vocals
Viktoria Tolstoy - vocals
Aina - vocals
Molly B - vocals
Nubya - vocals
Phoebe Edwards - vocals
Kris Kristofferson - vocals
Chris Thompson - vocals
Robert Hart - vocals
Ruby Turner - vocals
Jessica Darling - vocals
Hakan Nessor - vocals
Noel McCalla - vocals
Elliott Barry - vocals
Uli Barry - vocals
Mark Reed - vocals
Lara Norris - voice
HM Queen Elizabeth II - voice
+
Manfred Mann's Earth Band
Manfred Mann Chapter Three
Kayne West
Disco Boys
The Prodigy
1. One Hand In The Air
2. All Right Now
3. Rock You
4. Footprints (En Aranjuez Con Tu Amor)
5. I Came For You
6. Light My Fire
7. I Heard It Through The Grapevine
8. Nothing Compares To You
9. Insects
10. UKOR
11. Aranjuez First Movement (En Aranjuez Con Tu Amor)
12. Bang A Gong
13. The Crystal Ship
14. One Way Stand-up
Deluxe Edition bonus CD:
1. Footprints (En Aranjuez Con Tu Amor) (alternate version)
2. Rock You (early version)
3. God Save The Queen
4. Slogo
5. Nothing Compares To You (early version)
6. God Save (shortered synth version)
7. Boots (video)
8. Boots (alternate version) (video)
