Minőségi Rock

Ellensúly Rockmagazin

Ellensúly Rockmagazin

Anno Domini MMXIV

Beszámoló a Colosseum 2014-es lemezbemutató koncertjéről

2014. december 09. - Harman

2014. november 23-án ismét hazánkba látogatott a fúziós zene úttörője a Colosseum együttes. A progresszív rock legenda a The Return című koncertje, a Time On Our Side turné idei záróállomása, egyben az azonos című új nagylemezük bemutatójaként is szolgált.

colosseum_time_on_our_side_lp.jpg

1995. május 13-án a Budapest Sportcsarnokban történelmet írt a magyar közönség, hiszen az akkori 1994-es, 1995-ös Colosseum újjáalakulás eredetileg csak egy turnéra szólt volna, mivel azonban a (ráadásokkal együtt százhatvan perces) koncertjük alatt a BS egyenesen felrobbant: a folytatás mellett döntöttek. Azóta minden turnéjuk érinti hazánkat. Rendszerint kiemelt, turnézáró előadásként, utolsó dátumként szervezik a magyarországi előadást.

2010-es Live MMX turnéjuk záróállomása a Millenáris Teátrumban zajlott, mely az első budapesti koncertjükhöz hasonlóan rendkívüli, különleges élmény volt. Akkor szinte mindenki úgy gondolta, hogy Dick Heckstall-Smith 2004-es betegsége. majd gyors előremenetele, illetve a 2007-es Live05 című dupla koncertalbumuk után pontot tesznek majd a kiemelkedő életmű végére. Így a budapesti amolyan kimondatlan búcsúkoncert lesz majd.

Valószínűleg ők is így lehettek ezzel, mert a hat géniusz különösen kitett magáért. Még önmagukhoz képest is a troposzférában szárnyaltak. Amíg a BS-ben az államat kerestem a földön, és órákig nem tértem magamhoz; addig a 2010-es bulin határozottan átjárt egyfajta erőteljes hattyúdal érzés. Egy végső, egyszeri, megismételhetetlen csúcs érzete.

colosseum2010.jpg

Aztán az élet haladt tovább. A következő évben jött a ráadás: az MMXI turné. Majd idén felröppent a hír, hogy új lemezt készítenek Anno Domini címmel és természetesen Budapesten is bemutatják majd. Mire 2014. november 23-án végre ideértek, addig az LP már meg is jelent, bár végül egy másik dala lett a címadó.

Őszintén megmondom, nem tudtam, hogy mire számítsak. Egyrészt, mert a média szélsőséges viszonyulása az értékes kultúrához erősen beszűkítette az esemény promóciójának lehetőségét. Így nem is sikerült az előadást a rangjához méltó mértékben bereklámozni. Másrészt, mert az előrehaladott életkor és a betegség sajnos a Colosseum legénységét sem kímélte. Bármennyire is szeretem és tisztelem őket, sokáig kétséges volt számomra, hogy meg tudják-e majd ugorni az önmaguk által felállított rendkívül magas szintet.

Kishitűségem szerencsére mindkét témában teljes kudarcot vallott, így örömmel jelenthetem ki, hogy az agymosás, az intenzív átnevelés ellenére teltház hallgatta végig a Colosseum hírnevéhez méltó, kiemelkedő koncertet.

Megérkezésemkor a Petőfi Csarnok előtt hosszú sor kígyózott, mely a viszonylag gyors beengedés ellenére egyre csak nőtt és nőtt. A Zichy Mihály úton tekergő zenerajongók látványa mélyről jövő örömmel töltött el. Istennek hála, kudarcot vallott a kereskedelminek hazudott média, levitézlettek a kikutatott, egynyári műanyag sztárocskák. Itt bizony komoly igény van az értékre. Komoly emberek fizettek komoly belépődíjat a magaskultúráért.

Az első dal első akkordjaival pedig kezdetét vette a ZENE. Melynek elemzésétől ez esetben eltekintenék. (Tessék szépen és figyelmesen végighallgatni, és élvezni a Colosseum életművet. Újra meg újra.)

Az ikonikus Walking In The Park utáni zenekari bemutatásakor vastapssal jutalmazta a közönség az elsőként bemutatott orgonistát, a banda egyik alapítóját Dave Greenslade billentyűst. Okkal, joggal. Döbbenetes, hogy még mindig mennyire toppon van. Sok ember él e Földön, aki 71 évesen annak is örül, ha egyedül ki tud menni a mosdóba. Greenslade azonban pont annyira zseniális, mint ötven éve bármikor.

A 74 éves énekeslegenda, Chris Farlowe is teljesen toppon van még hangilag. Persze ugyanúgy elpihent a dob mellé állított széken egy-egy hosszabb szóló alatt, mint már a Millenárison is, de magabiztosan birtokolja hangterjedelmét és orgánumát. Ezen az estén is ki tudott énekelni minden régi dalt. A Stormy Monday Blues ismét jutalomjátéknak bizonyult számára. Konferálásai és utánozhatatlan scat előadásmódja ezúttal az általános derültség forrásai voltak.

Sajnos Farlowe improvizált poénjaira, helyzetkomikumaira szükség is volt, mert Clem Clempson gitáros cucca végig rendetlenkedett. A másodikként elővezetett Blues To Music után pedig egyenesen elhallgatott. Ekkor kényszerű szünet törte meg az előadás ívét. Onnantól gyakorlatilag kétszámonként rohangáltak a roadok, hogy életet leheljenek az erősítőjébe, illetve a pedálsorba. Ettől a gitáros az egész koncert ideje alatt indiszponáltnak tűnt. Nem a megszokott felszabadultsággal alkotott, hanem (sikeres) harcot folytatott a technika ördögével. Kitartása és helytállása előtt le a kalappal!

A Colosseum abban a helyzetben van, hogy bármit eljátszhat egy koncerten. Az idén 46 éves banda simán megtehetné, hogy olcsó sikereket bezsebelve best of programmal lépjen fel. Senki sem róhatná fel nekik, hogy a sikereiből élnek. Ehhez képest a Time On Our Side Tour valóban a Time On Our Side album promóciójáról és bemutatásáról szólt. Elhangzott a Blues To Music, a Way You Waved Goodbye, valamint az extended CD kiadás bónusza, a zseniális Morning Story is.

Nyílván nem véletlen, hogy ismét játszottak valamit a nemrégiben elhunyt Jack Bruce darabjai közül. Hiseman pár keresetlen szóval meg is emlékezett a régi barátról, zseniális zeneszerzőről.

Az új korszak dalai közül előszedték még Bread And Circuses slágerét, a No Pleasin' lendületes blues orgiáját. Majd nem maradt más hátra, mint a magnum opus, a húsz perces, háromtételes Valentyne Suite, amivel ezúttal sem tudtak hibázni. Hiseman a bevezetőben ismét párhuzamot vont 1969 másik nagy eseményével. A Holdra-szállással kapcsolatban ezúttal egy tréfás megjegyzéssel utalt kételyeire. Dicsérve a hollywoodi filmstúdiók felkészültségét…

Mark Clarke basszusgitáros-énekes az egész koncert alatt brillírozott, de azért még mindig a Valentyne alatt tudja leginkább megcsillogtatni tehetségét, zsenijét.

Az idei Colosseum visszatérés leginkább annak köszönhető, hogy Barbara Thompson szaxofonos egy új gyógyszer segítségével erőt vett magán, így az őt megtámadó előrehaladott Parkinson-kór ellenére ismét képes utazásra és a színpadi munkára. Ez így leírva egy dolog. De élőben szembesülni az akarat diadalával, a művészi elhivatottság ilyen fokával, miközben az embert lassacskán cserben hagyja a porhüvelye, az egy másik dolog. Nem semmi. Szavakkal leírhatatlan milyen heroikus, és győzedelmes küzdelmet folytatott Barbara ezen az estén.

A rendes játékidő utáni ráadásban természetesen Jon Hiseman dobszólója, illetve a másik emblematikus mű, a Lost Angeles következett. Az idén 70 éves dobzseni olyan érdekes, virtuóz és egyben ötletes dobszólót vezetett elő, mint mindig. Nemcsak, hogy mestere hangszerének, de egyben kreatív géniusz is. Kifogyhatatlan ötletekből, ha ütőhangszeres kompozícióról van szó.

colosseum2014.jpg

Összességében elmondható, hogy szenzáció koncertnek lehettünk részesei, mely örök élmény marad. Természetesen ez a szimpla buli nem mérhető ’95 vagy 2010 katarzisához, de messze felülmúlt mindent, amit idén a szennymédia a nyakunkba akart varrni. Ahogy az idei, igényes élő produkciók közül is messze kiemelkedett a Colosseum előadása.

A koncert utáni készséges dedikálás, pedig már csak a hab volt a tortán.

Jozé / Ellensúly 2014

A bejegyzés trackback címe:

https://ellensuly.blog.hu/api/trackback/id/tr676970141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása