Jankai Béla a hazai rockéletben már több fronton is megállta a helyét. Billentyűsként többször is bizonyított a Prognózis, az Omega, a Boxer, a Bulldózer, a Dinamit, most a Triász és a B-52 zenekar színeiben. Több száz album és koncertek ezrei állnak mögötte, meg még legalább ugyanennyi munka van még hátra! Béla mindig előre gondolkozik, bármi történjen is. Ezért érdemes elgondolkodni mondatain és a közelmúlt történésein, mert a hazai rockzenét meg kell menteni! Kellemes olvasást mindenkinek!
A Tiászról néhány szót!
Mi alkotó zenészek vagyunk. Egy zenekar, egy csapat, vagy egy zenész akkor képes felszínen maradni, ha folyamatos mozgásban van. Az állóvíz nem visz előre! Amikor egy évben egy zenekarnak négy koncertje van, az a 365 napból, az két hetes elfoglaltságot jelent összesen, azon kívül marad még ötven hét. Ennyi idő alatt sok dolgot lehet csinálni, mondjuk, nem lehet felhőkarcolót építeni - bár most a kínaiak azt is megpróbálják.
Gyurival és Sipivel mi hárman azért kezdtük el a Triászt - pedig az Irigy Hónaljmirigyre nem lehet mondani, hogy nem dolgozik eleget -, hogy a felszabaduló kapacitásunkat le tudjuk kötni. Nem akartunk mi olyan nagy dolgot, egyszerűen egy kis klubzenekart szerettünk volna, ahova lejönnek a barátok és ismerősök, elbeszélgetünk és jól érezzük magunkat. Kicsit komolyabb dolog sült ki ebből. Az elmúlt két és fél évben a csaknem száz fellépés alatt közel ötven vendégünk volt (többek közt Szigeti Ferenc, Vikidál Gyula, Majsai Gábor, Janicsák István, Tóth Reni, Kalapács József, Vörös István, Keresztes Ildikó), több, mint száz dalt dolgoztunk föl. Ezt a hagyományt már nem is akarjuk megtörni, dolgozunk folyamatosan, és a következő (harmadik) albumra már saját dalokat is szeretnénk készíteni.
A B-52 csak egy ötlet volt...
Jómagam a Prognózis megszűnése óta különböző produkciókban éltem ki a kreatív hajlamaimat. Több száz dalt írtam különböző előadóknak, játszottam a lemezeiken és koncertjeiken. Később tagja lettem az Omega kisegítő gárdájának, ami persze nagy megtiszteltetés volt, de ott is, mint zenész kellett dolgozzak, persze rengeteg nagy bulival és tapasztalattal lettem gazdagabb. Ha jól bele gondolok, 25 éve nincs saját zenekarom. A B-52 egy spontán ötletnek indult. Jött a születésnapom és úgy gondoltam, hogy a barátaimmal csinálunk egyetlen előadásra egy jó kis bulizenekart. Béla ötvenkettő éves lett, hát fölhívtam a barátaimat az elképzelésemmel és ők azonnal igent mondtak.
Nem annyira köztudott dolog, de Pálmai Zolival már több, mint húsz éve játszom együtt a Boxer nevű zenekarban, ahol Varga Miki és Vikidál Gyuszi énekel, gondoltam, hogy ezt a hagyományt vigyük tovább. Gyakorlatilag a Boxer még akkor is játszott, amikor én már a Dinamitban billentyűztem. Az utolsó koncerteket tehát még egy időben játszottuk a Dinamittal. Tulajdonképpen az a banda sem oszlott fel, csak már nem volt rá akkora igény, így most pihenő állapotban van. Szűcs Janóval mi '88 környékén együtt játszottunk Varga Miki zenekarában. Ezeket a dalokat Gyuri is ismeri, mert az előző zenekarában ő is énekelte a P. Box, P. Mobil dalokat.
Szóval ez a születésnapi koncert egy kézenfekvő ötlet volt, mi pedig nem akartunk ellenállni a kísértésnek, hogy tovább vigyük, szóval ebben a csapatban annyira jó hangulat alakult ki, hogy meghoztuk a döntést, miszerint ez a társaság együtt marad, sőt új dalokat írunk! A B-52 lemezét tavaszra tervezzük, csupa vadi új dallal. Egy rockzenekarban talán a legfontosabb, hogy a tagok együtt milyen kisugárzással bírnak a színpadon. Gondolom, mindenki hallotta kedvenc dalait különböző zenekarok előadásában, mindegyiktől másképp szól, más a hangulata, ez befolyásolhatja egy zenekar sikerét, népszerűségét, na ebben a B-52 az élen van.
Érdekes, hogy a zenész kollégák mennyire másképp fogadták a B-52 létrejöttét: "Béla új zenekart csinált? Nem csak játszik valahol? Ajaj, mi lesz ebből? Mennyire fogja ez az én, vagy a zenekarom jövőjét befolyásolni?" Na, az első reagálás megtörtént, Kálmán Gyurival repültünk a Dinamitból...
Szervezzük az év eleji klub turnénkat, mindenhol szeretettel várnak minket, nagy kihívás egy induló produkciónak saját önálló koncerteket adni, de nyárra"nagyszínpados" koncerteket tervezünk, ha disznó, legyen kövér! Most megkeverjük arockzene kártyáit, ez a hivatásunk, végig kell csinálni, bele kell kavarni az álló vízbe. Ezt pedig csak új produkcióval lehet, új dalok, új hangzás, munka, munka, munka. Ebben a zenekarban végre csak önmagunkat rakjuk bele, nem állítunk olyan koncepciót, amihez alkalmazkodni kell, persze a jó ötletekre vevő a csapat, most, mivel a B(éla)-52 egy bombázó neve is, Gyurival most repülésben vagyunk, repülünk, vagyis mindenkit üdvözlünk a fedélzeten, megkaptuk a felszállási engedélyt.
Miről szól a rock?
Nálam a rockzene nem csak arról szól, hogy üvölt az ének és a kemény gitár. Nekem arock az egy életérzés, ami valami hiányt pótol, vagy kifejez valamilyen igényt. A nyolcvanas években, hazánkban a rockzene a rendszerváltással együtt halt meg. Itt meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint a rendszerváltás a rockzenének sokat köszönhet. Úgy érzem, hogy nagyon sokan abból a korosztályból azokat az érzéseket szeretnék visszakapni, amit akkor átéltek, ami kicsit nosztalgikus része a dolognak.
Ahogy a világ változik, forrong és felgyorsul, úgy érzem, megint itt van egy olyan pillanat, amikor hasonló érzéseket lehet kifejezni, nem is a rendszerrel, hanem a világgal szemben. Talán most picit nagyobb a probléma, mert az egész világgal baj van. Magyarország szerepe egy másik kérdés -, de azokat a dolgokat, amiket nem biztos, hogy szeretünk, azok ellen azért jó fellépni, ha ez máshogy nem megy, a saját lehetőségeinkkel, gondolatokkal, vagy érzésekkel, a saját művészetünkkel, ha mi ezeket valamilyen szinten ki is tudjuk fejezni, akkor ezzel meg is próbálkozunk, talán éppen most van itt az ideje. Ennek most megnyílt a lehetősége az új zenekarral!
A haldoklás okai és a megoldás...
A rockzene hanyatlásával minden zenekar vesztett egy nullát a közönségéből. Az az igény, hogy az emberek koncertre látogassanak gyakorlatilag megszűnt létezni. Ezt az igényt nagyon jó lenne föléleszteni, de úgy látom, hogy egyik rendszernek sem jó az, hogy sok jó ember kis helyen együtt van, mert akkor azok talán együtt kezdenek el gondolkodni. Sajnos továbbra sem támogatott műfaj a rockzene, tudomásul kell vennünk, hogy önmagának kell gerjesztenie a lehetőségeket. Ha megfigyeljük a médiát, akkor elég hamar észrevesszük, hogy az ott támogatott műfajok nagyon távol állnak tőlünk.
A zeneileg igényesebb dolgokra nincs igény. Felgyorsult a világ. Van egyszer egy információs katasztrófa, ami azt jelenti, hogy az információk mennyisége - ami az embereket bombázza -, a minőség elgyengülésével jár, és ezek között elvész a lényeg. Ebbe beletartozik a média, az internet. Magyarországon egy gigantikus kulturális katasztrófa van.
Én járom az országot, különböző rendezvényeken vagyok jelen zenészként, szervezőként. Eleinte félve mentem el bizonyos rendezvényekre, ahol irdatlan tömegek voltak és nem olyan zenék szóltak, amik az én polcomon is megtalálhatók. Ekkor jöttem arra rá, ha egy gyerek nem tanul meg angolul, az felnőtt korában sosem fog anyanyelvi szinten megtanulni, ha egy gyerek nem tanul meg írni, olvasni, az felnőtt korában már nem is tanulja meg. Ezeket a dolgokat el kell sajátítani, sajnos a kulturális színvonallal ugyanilyen baj van. Ez elsősorban a szülők felelőssége, de az oktatás az iskolában, a politika, és ezzel párhuzamos, hogy milyen zenei kultúrát szív magába a gyerek. Ezek mind befolyásolják majd a felnőtt életét is.
Én azt látom, hogy Magyarországon olyan emberek vannak nagy zömében, akik nem értik a zenét, mert nem jut el hozzájuk. Olyan emberekkel találkoztam többezres rendezvényeken, akik nem ismerik azt a fogalmat, hogy belépőjegy, mert nem találkoztak még ilyen dologgal. Lenne itt mit csinálni, ezért nem szabad ezektől az emberektől elhatárolódni, hanem kulturális szinten feljebb kéne hozni.
Fiery / Ellensúly 2014
