Roger Waters 1978-ban rakta össze a „The Wall” első demóit, melyet 1979-ben zenekari demók követtek, majd a felhalmozott ötletekből még ugyanabban az évben egy különleges Pink Floyd konceptalbum, egy rockzenei mérföldkőnek számító dupla nagylemez készült. Csak jóval később, 2012-ben, az úgynevezett „Immersion” boxban kaptak helyet az eredeti demófelvételek, köztük számos kimaradt-lemaradt tétel, alternatív változat is.
A több síkon zajló és értelmezhető történet tükröt tart elembertelenedő korunk és személyes nyomoraink elé. Ebben benne van a média, a politika és a háború pokla; a sajátos dogmáikba belemerevedett, lelketlenné vált szervezett vallások visszássága; a családi és egyéb személyes kapcsolataink egy életen át ismétlődő kudarcai, az emberi közösségek szétesése. Ezen problémák legfőbb oka az önzés előtérbe kerülése, vagyis a társadalom eddigi tartópilléreinek számító konzervatív értékeink szétverése: istentelen és emberellenes ideológiákkal való módszeres szétbombázása.
A kirobbanóan sikeres stúdióalbumot 1980 és ’81 folyamán élő előadások követték. Ez az időszak a színpadias, art rock jellegű performanszoké volt, melyek anyagából csak 2000-ben lett koncertalbum. 1990-ben pedig Roger Waters már szólóban, sztárvendégekkel kiegészülve adta elő a két Berlin határán, a „senki földjén” a Falat, mely rocktörténeti jelentőségű előadásból koncertlemez és koncertfilm is készült.
1982 az első megfilmesítés éve. Alan Parker „Pink Floyd - The Wall” című mozijában az általános társadalmi problémák kissé háttérbe kerültek, miközben további személyes élményekkel gazdagodott a Fal anyaga. Az emlékezetes filmben Roger mélyen magában cipelt tragédiái mellett bőven megjelennek Syd Barrett, korábbi Pink Floyd énekes-gitáros leépülésének fájdalmas stációi is.
A „The Wall - Live in Berlin” címet viselő koncertfilm pedig természetesen elsősorban a berlini fal leomlására reflektál, erősen kiemelve a Fal üzenetének háborúellenes síkját, mert az 1990-es berlini koncert -a zenén és a személyes drámákon túl,- megosztottság- és hidegháború-ellenes tömegrendezvényként, tömegtüntetésként is funkcionált.
Fontos információ, hogy a Fal zenei anyaga minden egyes változat esetében változott, formálódott, ahogy a narráció is folyamatosan aktualizálásra került.
Roger Waters 2010-ben tért vissza a Falhoz. 2013-ig tartó „The Wall Live” szólóturnéján kétféle változatban, egy „normál” és egy monumentális ”stadionturné” keretében mutatta be az ismét felújított darabot. Ez utóbbi anyaga képezi a „Roger Waters - The Wall” című film alapját. Miután mindkét előadás-változatot élőben is átélhettem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a rendkívüli élményt semmiféle csúcstechnika sem adhatja vissza. Ez legalább annyira lehetetlen, mint mondjuk a Békás-szoros döbbenetes perspektíváit, illetve az annak nyomán felszínre törő érzéseket fotón vagy filmen megörökíteni.
Persze a piacon található többi koncertfilm látványvilága így is eltörpül világ leglátványosabb színpadi produkciói közé sorolt „The Wall Live” világturné kimagasló minőségű, 4K felbontású, Dolby Atmos technikával rögzített koncertfelvételei mellett. Waters közismert megalomániája, maximalizmusa ezúttal sem ismert határt. A koncertfelvételeken minden a legapróbb részleteikig ki lett polírozva, az egész csúcsra van járatva, nyilván az elérhető legjobb technológiával, aminek a végeredménye egy, még felvételen is bődületes hangorgia és koncertlátvány. A buli képsorai ráadásul csak apropóját jelentik, egyfajta gerincét képezik a fájdalmas útifilmnek. Mert, különleges minőség ide, látványos díszletek oda, a lényeg ezúttal is a mondanivalón van.
Sean Evans filmje, a koncertfelvételeken túl, még számos olyan jelenetet tartalmaz, melyek annyira kiemelik az alkotás erőszak- és háborúellenességét, amennyire csak egy hadiárva, -jelesül Roger Waters személyes veszteségeiből táplálkozó,- hiteles fájdalmának precíz bemutatásával lehetséges.
Az alaphangot az ír színészóriás, Liam Neeson adja meg, aki bevezetőjében mély betekintést enged érzelmeibe. Liam őszintén beszél személyes falairól, melyeket az élet keménységére és az egykori észak-ír helyzetre adandó válaszul épített önmagában. Beszámol arról is, hogy először konkrétan egy Pink Floyd koncerten, egy Fal előadáson szembesült a lelki problémájával, illetve, hogy Waters műve egyfajta pszichoterápiaként funkcionált nála, melynek hatására kezdett tudatosan megnyílni embertársai felé, kezdte ledöntögetni lelki falait.
Ezt követően kerül sor a tényleges filmre, egyben a Watersnél igen gyakori keretes szerkezet nyitányára. Ebben, -egy dokumentumfilmbe oltott road movie keretén belül- kerül sor Roger nagy utazására, ahol meglátogatja a két világháborúban elesett felmenői síremlékét. A koncertfilmet meg-megszakító belső film egy nagyon személyes történet, utazás Franciaországon és Olaszországon át, mely során Roger Waters ellátogat abba az első világháborús temetőbe, ahol a nagyapja, George Henry Waters nyugszik és ahhoz az emlékműhöz is az anziói tengerpart közelében, amelyre az apja, a második világháború egyik áldozata, Eric Fletcher Waters neve is fel van vésve. Mindkét helyszínen felhangzik az „Outside The Wall” dallama. Roger tiszteletadásként az otthonról magával vitt trombitáján fújja el a híres dalt.
Roger Waters és Sean Evans filmje leginkább azt a témát járja körbe, hogy hogyan birkózott meg a legendás zenész édesapja halálával, és hogy miért vált a mindenkori hatalom által elkövetett, állami erőszakcselekmények esküdt ellenségévé.
Szokás szerint a zenei anyag ezúttal is meg lett variálva. A legérdekesebb újítás talán a „When The Tigers Broke Free” instrumentális feldolgozása, mely erőteljes aláfestést ad a film narrációjának. Az anziói szövetséges hídfő elleni pusztító német támadást megörökítő szerzemény eredetileg a ’82-es filmhez készült és kislemezen jelent meg, majd később a szintén Eric Fletcher Waters emlékének szentelt „The Final Cut” album CD-változatára került, bónuszként. Most csendes, merengő hangulatú háttérként, a klasszikus értelemben vett filmzeneként szolgál.
Egy másik kiemelten fontos változás, hogy ezúttal is bővült a repertoár. 2011 júniusa óta minden előadáson, így a filmben is elhangzik a „The Ballad Of Jean Charles de Menezes” című tétel, ami az „Another Brick In The Wall part 2” egyfajta parafrázisa, egyben kiegészítése. Ismeretes, hogy Jean Charles de Menezes, a brazil villanyszerelő a 2005-ös londoni terrortámadások nyomán vesztette el az életét, amikor is a brit rendőrség, a robbantások egyik felelősének gondolva, tévedésből fejbe lőtte...
Az „új” dal, „Another Brick In The Atlantic Wall” címmel korábban már megjelent a Sandy hurrikán áldozatai megsegítésére tartott „121212” koncertről készült kiadványon, de csak most, a teljes Fal anyaggal együtt teljesedett ki, nyerte el végső jelentését.
A „Roger Waters – A fal” című film ősbemutatója a 2014-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon volt, ahol óriási érdeklődés övezte vetítést. A 135 perces alkotás világpremierje pedig 2015. szeptember 29-én, kedden esedékes, ezzel egy időben mutatják be a hazai filmszínházak is.
Jozé / Ellensúly 2015
„Remélem, ezek a vetítések világszerte jó lehetőséget teremtenek arra, hogy emlékezzünk nem csak az elvesztett szeretteinkre, de az összes többi elesett srácra is. Hamu vagy gyémánt, ellenség vagy barát, mindannyian egyenlőek leszünk a végén.” - Roger Waters
Roger Waters - The Wall (turné 2010-2013, film 2015):
Roger Waters - basszusgitár, ének, gitár, trombita
Graham Broad - dob, percussion, ukelele
Jon Carin - billentyűs hangszerek, steel gitár, programozás, gitár
Dave Kilminster - gitár, bendzsó, basszusgitár
Snowy White - gitár, basszusgitár
Harry Waters - Hammond orgona, billentyűs hangszerek, tangóharmonika
G. E. Smith - gitár, basszusgitár, mandolin
Robbie Wyckoff - ének, percussion
Jon Joyce - vokál, percussion
Kipp Lennon - vokál, percussion
Mark Lennon - vokál, percussion
Pat Lennon - vokál, percussion
The Ballad Of Jean Charles de Menezes:
„All in all it's just another brick in the wall
All in all you're just another brick in the wall
Just another blunder
Just another lousy call
Just another clap of thunder
And apologies ring hollow
From the guilty in Whitehall
And there's no hint of sorrow
Just the whitewash on the wall
Just one man dead
And nothing is gained
Nothing at all
And Jean Charles de Menezes remains
Just another brick in the wall”
